Idézetek a reménytelenségről
Dísztelen ének ez, mint a hamuszínű Alkonyi fellegek november elején, Mint ódon omladék, melyen egymaga ül A csöndes feledés, mint egykor a remény. (...) Dísztelen ének ez, a semmiségbe megy, Mint a füst. Néma vád, vigasztalan panasz, Nem fogják érteni a boldog emberek, De mindegy neki már, örökre mindegy az.
És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.
Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem.
Már nem akarok, semmit se akarok, aludni akarok, és nem gondolkozni, nem tudni a létezésemről. Ki akarom iktatni magam a világból, vagy a világot akarom eltüntetni körülem...
Mély a kétségbeesés kútja. Egy szakadék, amely elnyeli az álmokat.
Maradnék, ha a reménynek csupán egyetlen rügye fakadna a fán. De nem fakad. Tehát elindulok, s kisétálok a Semmi kapuján.
Érzem a dolgok belső vérzését (...) mintha leszakítanák rólam a csendet üvöltenék.
Én magamról nem is beszélek. Hiszen, hiszen tudom régóta már, hogy patakzó, nyílt sebe vagyok a szívenszúrt, a nyomorult világnak.
Mert hogy igen nagy bűnös vagy, az igaz (...), kivált azért nagy a bűnöd, mert haszontalanul áldoztad fel és dobtad oda magadat. Ez ne volna förtelem? Nem förtelem, hogy mocsokban élsz, mikor annyira gyűlölöd a mocskot, és magad is tudod (csak a szemedet kell kinyitni), hogy senkinek nem használsz ezzel, senkit semmitől meg nem mentesz?
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Ott ül a förtelmes szakadék szélén, a pusztulás szélén, már húzza lefelé a mélység, és ő csak legyint, befogja a fülét, mikor a veszedelemre figyelmeztetik! De hát mire vár? Csodára talán? Igen, csakis így lehet! Hát nem a téboly tünetei ezek?
Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
Ebben a sötétségben dermedt kézzel keresem az arcom Látom magam elhagyottan a végtelenben.
Ha nem lakna lélek vagy elme, ha nem szaggatna annyi kétség, ha nem várnám mindig hiába a bizonyosság illetését - Ha egylényegű s zárt lehetnék és hézagtalan, mint a szikla, egyetlen és külön világ a mindenségből kiszakítva -
Facebook
Pinterest