Idézetek a reménytelenségről
Amikor az ember egy reggel úgy ébred, hogy minden vágyáról, céljáról le kell mondania, arra azt hiszem, nincs orvosság.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.
Egyik reggel, borotválkozás közben megbeszéltem a tükörképemmel, hogy úgy kell viselkednem, mintha sivatagi vándor lennék, és már nem lenne erőm továbbvánszorogni. Mi a teendő ilyenkor? Az ember elnyúlik a homokon, és tudományosan figyelni kezdi, melyik testtájékába marnak bele legelőször a sakálok. Ha már abszolút reménytelen a helyzet, legalább annyi haszon legyen belőle, hogy az áldozat néhány egzakt megfigyeléssel gazdagabban fejezi be pályafutását.
Nem tarthatod magadat reménytelennek, bármilyen szemétre bukkannál benned. Nem mondhatsz le magadról. Ne hidd, hogy csak úgy ki lehet állni az élet forgalmából... hogy bocsánat, megőrültem, megöltem magam, nem veszek tovább részt benne.
Túlságosan is szeszélyes, hangulatember vagyok! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.
Az ember valahogy talál módot arra, hogy túlélje élete legborzalmasabb élményeit. Valahogy eltelnek a napok, egyik a másik után, és összetörve, elkeseredetten, de csak megyünk tovább. Telnek a napok, és mi csak sodródunk velük, néha megdöbbenve, hogy még mindig élünk.
Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.
Olyan kevéssel beérném. Szerelmedre régen nem vágyom már. Aki régmúlt emlékek közt gyomlál, messzi kútba nem dob érmét.
Magam után húzom magam, mint egy csapzott esőköpenyt a földön.
Elpusztulok sértődötten, úgy loccsanok szét részecskéimre, mint egy földre hulló könnycsepp. És mindez születés számomra, nem fájdalom. Nem félelem. Valami, amire megfelelő szót keresnék, de nincsen. Állandó kilátás a kilátástalanságra.
Senki sem lép tovább. Mindössze annyiról van szó, hogy forog tovább a kerék, és a lendület illúzióját kelti. A belsejében valamennyien patkányok vagyunk, és egyre nagyobb kétségbeeséssel futunk a festett, kék láthatár felé, ami egy lépésnyivel sincs közelebb.
Minden, mi számított, elmúlt az életben, Tengernyi könny. Hidd el, semmi sem véletlen. Mentem, ha hívtak, harcoltam, nem kérdeztem, Maradt a vérző ima!
Az ember mindenhez képes alkalmazkodni, ha tudja, mi vár rá. A reménytelen vergődés, az őrjíti meg az embereket.
Szédit a hallgatásod, mintha sziklafalról néznék szakadékba. (...) A pillanat peremén állok s élet-halál döbbenetével a szivemben belekapaszkodom a mosolyodba, ha most szemed el nem ereszt e feszült csendben: talán zokogva, talán mosolyogva letalálok... végre letalálok...
A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.
Facebook
Pinterest