Idézetek a reménytelenségről
A szabadságvesztésben nincs szörnyűbb, mint a kilátástalanság, az az érzés, hogy fölösleges homokszem vagy az emberiség tengerében: kirántottak a tömegből, és tessék, változott valami? Dehogy változott: megy minden annak rendje s módja szerint, mintha ott se lettél volna...
A valódi reménytelenség a meghozott döntéseink mérgezett gyümölcse, egy gyümölcs, amit ha nem rágsz meg, egészben kell lenyelned. A valódi reménytelenség annak a felismerése, hogy esetleg nem tettünk meg mindent, amit kellett volna. Addig pedig hiába érezzük a megoldások kulcsát szorosan a kezünkben, az onnan mindig ki fog csúszni.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Eszembe jut egy történet a megfulladásról: amikor hideg vízbe esünk, nem fulladunk meg azonnal, mert a hideg összezavar minket, így összekeveredik a lent és a fent. Ezért elképzelhető, hogy mindvégig rossz irányba úszunk, lefelé úszunk, lefelé menekülünk, a fenék irányába, amíg el nem süllyedünk. Így érzem magam. Mintha minden megfordult volna.
Ez hát a kétségbeesés (...). Dermesztő hideg magányosság, sivár, sötét elhagyatottság. Azt hittem, a kétségbeesés forró, szenvedélyes, vadul kitörő valami, de nem így van. A kétségbeesés bűne, amiről a papok prédikálnak, hideg bűn, a lüktető, meleg, élő emberi kapcsolatoktól elzárkózás bűne.
Hol van már a szép világ? Számodra messze már, De néha még a magasba vágysz, Mint hulló kő zuhansz tovább.
Úgy érezte magát, mint aki mély kútba tekint, és nem lát benne vizet, pedig emészti a szomjúság.
Az alkohol úgy segít, mint ragtapasz a lőtt seben.
Soha nem volt olyan megosztott a világ, mint most: vallási háborúk, népirtások, a bolygó pusztítása, gazdasági válságok, depresszió, szegénység. És mindenki azonnali megoldást vár legalább néhány problémára a világban, vagy a saját életében. De ahogy haladunk a jövő felé, a dolgok egyre csak sötétebbnek látszódnak.
Kezdte úgy érezni magát, ahogy a sivatagban érezte: mintha örökké kellene gyalogolnia, anélkül, hogy eljutna valahová.
Az benne van a bölcs könyvekben, hogy szeress meg higgy meg örvendj meg légy boldog - de a "hogyan" az nincs! "Szeresd az ellenségedet!" Ezt értem. De hogyan, ha egyszer utálom és gyűlölöm? "Légy boldog!" Hát persze. De hogyan, ha boldogtalan vagyok és kétségbeesett? "Ne félj!" De hogyan, ha szüntelenül szorongok, és be vagyok tojva?
Egyedül állok a sötétben Nem látok több fényt Az életet kellett volna megkeresnem Csak sebeket kaptam, nem reményt.
A nihilben az ember csak van. Nincs előre, nincs hátra, nincs cél, nincs értelem, csak ül, vagy fekszik és néz, eszik, iszik, alszik, csinálja, amit mondanak neki, amit maga körül lát, megy a kitaposott úton, és nem kérdezi, hova vezet. Nem tud semmit, és nem is akar tudni semmit, talán nem is tudja, mi az, hogy tudni. Nap nap után telik el úgy, hogy ha kérdezik, mi volt ma, azt feleli, semmi, és úgy fekszik, hogy holnap sem lesz semmi. Sohasem lesz semmi, mert azt sem tudja, hogy lehetne egyáltalán valami.
A legtöbb ember átlagosan egy órát gondolkodik naponta. A többi huszonhármat szellemi tétlenség, reflexek és az agyvelő gépies motyogása tölti ki. De a nyomorgó folytonosan gondolkodik. Pillanatnyi szünetek után újra és újra nekilódulnak a céltalan gondolathullámok, hogy azután, ezer ízre marva és tépve magukat széjjel, véres esőként hulljanak a lecsüngő fejre vissza.
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtáig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Aztán elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótlanul gondolattanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába.
Szédültem. Úgy éreztem, megláttam a kivezető utat a sivárságból, ám ez az út hideg és sötét volt, és kanyarjai az örök sötétség országába vezettek, ahol a nyers földszag az egyetlen, amit érezni lehet a kézen, a bőrön, a ruhán.
Facebook
Pinterest