Jean-Pierre Montcassen

Egyikük sem tudta eddig elképzelni, hogy ilyen mélyen el lehet merülni valakibe. Valakibe, akinek a közelsége, tapintása, illata a tökéletesség érzületével lepi és ajándékozza meg kölcsönösen őket. Tudaton és képességen kívüli folyamat ez, és bizonyára istenek irányítják, hiszen ilyen áradó boldogság nem fakadhat embertől.

Évszakok változnak, évek ballagásznak, népek jönnek valahonnét, nemzetek tűnnek valahová, és tágul a messzeség, korlátokat dönt le a diadalmas ész, és amit ma nem ismerünk, holnap talán már megszokott lesz. Mit sem változik azonban a tragédia. A tragédia átélése, amely korról korra igazolja eredendő végzetünk.

Semmi kétség, mégiscsak ott a legjobb, ahol régtől fogva ismerik az embert, ahol természetes íze van az életnek.

A kisded mintha megérezte volna, hogy neki szól a kedves hang. Kerekre nyitotta fényes szemét, rábámult a férfira, pici szája mosolyra görbült. Battosz térde megrogyott a ráhulló gyöngédségtől. Lelke szétfolyt, akár a csurgatott nektár, és most úgy érezte, élete ünnepé magasztosult, innentől számára a gyermek az örök boldogság megtestesítője.

Az kétségtelen, hogy valamennyien egyedül vagyunk testünk börtönében, de törvényszerűen magányos-e minden ember? Ki a megmondhatója? A magányosság kívülről nem látszik. Az egyszerű emberek ritkábban magányosak. Miért sóvárgok hát egyre nagyobb hatalom után? Hogy még magányosabb legyek?

Az élet reménytelen utazás, folyton menetben vagyunk, mialatt sejtelmünk sincs, hová fogunk megérkezni.

Úgy érezte magát, mint aki mély kútba tekint, és nem lát benne vizet, pedig emészti a szomjúság.

Az életed akkor kezdődik, mikor megtalálod a helyed a világban, s akkor ér véget, mikor mindenkit elveszítesz.

Egy ember akkor is lehet boldog, ha semmije sincs, és látszólag semmi oka a boldogságra. (...) A boldogsághoz nem kell se rang, se vagyon, se kényelem, a boldogsághoz egyvalami a fontos, a tartósan jó közérzet.

Olyan tágas és titokzatos az emberi lélek, mint a végtelen égbolt. A végtelen égbolt pedig maga a kiterjedt és rejtélyes magány.

Ami volt, szép volt, ami lesz, legyen. Fáj elmenni, de csodálatos vágyakozni az ismeretlen után is.

El lehet terelni a folyót, dacolni lehet a tenger viharaival, meg lehet hódítani földeket, országokat, le lehet győzni a legvadabb bikát, de tiszta lélekkel tiszta társra lelni a legnehezebb ezen a világon.

A bőr alatt rejtőzik az ember.