Idézetek a reménytelenségről
A vég csak képzeletben létezik, cél, amit kitalálsz magadnak, hogy mozgásban maradj, de elérkezik a pillanat, amikor rájössz, hogy sosem érheted el.
Ha jót ígér a holnap, ne dőlj be, el ne hidd,
Semmi jót nem fog adni, hazug szóval csábít.
Ifjúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
Senki iránt se tanúsítsunk olyan hevületet, amit az nem viszonoz. Nincs dermesztőbb, mint az, ami nem talál visszhangra a másik emberben.
Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.
Az öngyilkosság végső állítás, egy búcsúzóul odavágott káromkodás a világnak.
A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk. Nem látunk mást, csak a vég kísérteteit, és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését.
A messzi világban egy réten ül
A jövő egy telefonnál,
Bele fennkölt szavakat mond nekem,
Hazudik, hogy valahol vár.
Idővel persze enyhült ám az ég, sohasem lett már ugyanolyan kék. Mindörökre megváltozott a világ, és még a legmámorosabb öröm perceiben is ott lappangott a sötétség, gyarlóságunk és reménytelenségünk tudata.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis,
mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,
ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,
mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Nem volt rossz, sem jó,
Csak ember, fáradt,
Várt, várt és nem lelt
Soha csodákat.
Azok számára nincs boldogság, akik nagyon korán feladták az álmaikat, és beletörődtek a szürkeségbe.
Mosott ablakon át is lehetnek borúsak a kilátásaink.
Szomorú dolog remény nélkül élni, testvér... Előrenézek, és a jövő elijeszt... Valami dermesztő, északi-sarki atmoszférában járok-kelek, ahova be nem hatol a nap sugara...