Idézetek a reménytelenségről
Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál: Az érdem itt koldusnak született.
Ma éjszaka egyedül vagyok. Arra gondolok, nem számít, ha búcsú nélkül mindent itt hagyok.
Süket füllel szóra várok, Vak szememmel napfényt látok. Bánatvidék, merre jártam, Köd előttem, por utánam.
Nincs kiút, kigázolást legföljebb a puszta továbbélés felé lehet lelni.
A hajsza legborzasztóbb része az, amikor az áldozat észvesztve próbál menekülni, de már nincs hová.
Ha valakinek a szívét a legnagyobb kétségbeesés járja át, akkor már nincs semmi kifejezése a közbeeső érzésekre.
Kiáltanom kellene; és én nem bírok, az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül.
Hóhérodnál ne alkudozz, kirablódnál ne tiltakozz, majd eltakar a pesti kosz, megszoktad már, megszökni rossz.
- Oly édes a bizonytalanság. A köd csodássá varázsolja a tárgyakat. - De ködben nem látjuk az utat. - (...) Minden út egyfelé vezet. - Hova? - A kiábrándulásba.
Ha az ember életében egyszer csak minden összeomlik, (...) kell valami, ami egyszerű és kiszámítható, amibe bele lehet kapaszkodni. És ha az ember történetesen nem talál mást e célra, mint a szemhéja mögött egészségesen, jól szervezetten lüktető vérnek és az októberi napfény utolsó sugarainak váltakozását - nos, akkor elfogadja és szépen meg is köszöni. Mert ha nem talál még ilyen fogódzót sem, ha nem akad rá valamire, ami legalább ilyen elemi szinten ésszerű és megmagyarázható, akkor új világrendjének idegenszerűsége előbb-utóbb az őrületbe kergeti.
A csillagok megettünk elmaradnak, S nem látok célt, nem érzek akadályt. Szerelem és küzdés nélkül mit ér A lét. Hideg borzongat, Lucifer!
Gyászos ez dal, minden mindegy már, ha volna még kiút, az nem visz sehová.
Szilaj, a vad völgy paripája c. film
Milyen jó lenne, ha most nagyobb fájdalom nélkül meg lehetne halni.
Letűnt a délután, a fáradt És búcsúzik az esti fény... Kietlen és sivár lelkem És meg akarok halni én.
Gondolataim szanaszét kószáltak, s leszaggattak minden reményvirágot, mellyel útjukon találkoztak.