Idézetek a reménytelenségről
Kiút sehol: be kell érnem azzal, ami nincs.
Olyan volt, mintha a múló idő és a bűntudatom meg a szégyenkezésem felnyitott volna egy egyre szélesebbé váló szakadékot. Először talán át tudtam volna ugrani rajta, de végül olyan messzi távolba került a másik oldal, hogy már látni sem lehetett, nemhogy utat találni hozzá.
Egy szó, ami hirtelen szíven talál, Elég, hogy összetörve, némán félreállj. A tengernyi gond között nincs semmi jó, Sorsod a hullámok közt vergődő hajó... S mert a célodtól oly messze jársz, Egy nap úgy döntesz, végleg kiszállsz.
Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs a térben. Minden áttetsző.
Egy darabig azt hittem, ennél mélyebbre már nem zuhanhatok, de nem igaz, amikor az ember eljut erre a pontra, rájön, hogy ez egy feneketlen kút, és csak zuhan, és zuhan. Előttem az egész élet, szabályok, határok és lelkiismeret nélkül. Hát ez történik, ha áttöröd a korlátaidat.
Van neve ennek a sötétségnek? Ennek a kíméletlenségnek, ennek a töméntelen gyűlöletnek? Hogy talált ránk mindez? Beosont az életünkbe, vagy mi kutattuk fel, hogy magunkhoz csalogassuk? Mi történik velünk? Innentől kezdve úgy küldjük a gyerekeinket a világba, mint ha háborúba indulnának? Reménykedve, hogy épségben hazatérnek. Abban a tudatban, hogy valamit biztosan elveszítenek menet közben. Mikor tévedtünk el? Mióta táplálnak az árnyak? Mióta növekszik a szívünkben ez a fekete lyuk? Van neve ennek a sötétségnek? Úgy hívják, mint téged?
Korán volt reményért hozzád menekülni: Csak a fájdalomnak vagy te folytatása.
A depresszió úgy kezdődik, hogy meg vagy győződve arról, hogy a jövőd ugyanolyan lesz, mint a jelened.
Éjszaka nem álmodok, csak rosszat, Legalább az ébredés némi megváltást hoz. Nem burkolózom rózsaszín álmokba, Nem várok semmit a holnaptól.
Mindig ugyanaz várja; egy újabb üres nap, egy újabb magányos hónap, egy újabb kietlen év.
Azt kívánta, bár vissza tudná forgatni az időt, hogy úgy láthassa magát, ahogy tizenhat évesen volt. Teli reményekkel, az otthonát beárnyékoló feszültségek ellenére. Teli álmokkal és zenével.
Mintha eltévedtem volna egy labirintusban, amelynek azért vágtam neki, hogy végül fényre s magamra leljek, fellélegezhessek.
Most már nem lehet visszafordulni, nem lehet többé semmit az időre vagy a véletlenre bízni, nem lehet várni, hogy majd csak lesz valami, s nem is lehet belenyugodni, hogy addig is, amíg lesz valami, én csak élek így tovább.
Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy csizmát, amely örökké egy emberi arcon tapos.
Vak világ a mi világunk, vérző virág a vágyunk.
Facebook
Pinterest