Thomas Stearns Eliot

Most, hogy nyílnak az orgonák, Orgonacsokorral díszíti a szobát. És csavargat egy szárat, míg beszél. "Ó, barátom, nem érti még, nem érti, Mi az élet, pedig ott a kezében".

Öregszem már... Öregszem... Nadrágom szárát föl kell, hogy szegessem. Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem, S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

Kelőben a hajnal, új nap Készül hőségre, csöndre. Kint a tengeren a hajnali szél Fodrozva siklik. Itt vagyok, Vagy ott, vagy másutt. Kezdetemben.

Csak azok tudják kitalálni, hogy meddig mehetnek, akik megkockáztatják, hogy túl messze mennek.

Ami lehetett volna s ami volt Egy célba fut és az mindig jelen van. Léptek visszhangja az emlékezetben A folyosón át, ahol nem haladtunk Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk.

A szerelmek vége Kínok elégje Hol szűnik a reménytelen S a keserült kínú Betelt szerelem A sehova-út A végtelen ide befut Befejeződik minden Ami befejezhetetlen Szótlan beszéd és A nincs-beszéd szava.

És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet.

Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem.

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre; Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék, A kifejlet felé gördítve a cselekményt, Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont, Boldog, ha szükség van szolgálatára, Előrelátó, furfangos, de gyáva; Mindig magvas szentenciákra kész ő, Bár ostoba...

A világ így ér véget Nem bumm-mal, csak nyüszítéssel.

De mire jó Leverni a port egy tál rózsasziromról, Azt nem tudom.

Csak akik elég merészek, hogy túl messzire menjenek, azok tapasztalják ki, milyen messzire is mehetnek valójában.