Francois Villon

Akinek a zsebe sovány, ahhoz a vér szava komisz.

Kik éltek majd utánunk, emberek testvéreink, ne szidjatok nagyon, Isten is inkább megszán titeket, ha bennetek is él a szánalom.

Mindent tudok hát, drága herceg, Tudom, mi sápadt s mi ragyog, Tudom, hogy a férgek megesznek, Csak azt nem tudom, ki vagyok.

Tudom, mi a tejben a légy, tudom, ruha teszi az embert, tudom, az új tavasz mi szép, tudom, mely gyümölcs merre termett, tudom, mely fán mily gyanta serked, tudom, hogy minden egy dolog, tudom a munkát, lusta kedvet; csak azt nem tudom, ki vagyok.

Az biztat, ami tegnap tönkretett; Víg dáridó bennem a bosszuság; úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; Befogad és kitaszít a világ.

Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap, Laikus, gazdag vagy szegény, Fösvény, tékozló, kicsi, nagy, Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény, Bármily rangú földi szirén, Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár, Hiába: e föld kerekén Mindenkit elvisz a halál.

A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek.

Herceg, kegyes jóságod lássa meg: Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. Lázongva vallok törvényt és szabályt. S most mi jön? Várom pályabéremet Mert befogad és kitaszít a világ.

Megölte Ámor fegyvere, Most itt nyugszik e hant alatt. François Villon a neve, És szegény kisdiák maradt. Nem szerzett vagyont ezalatt, Hisz odaadta mindenét, Kenyeret, asztalt, kosarat, Mondj egy imát, az Istenért.

Mint nagy kalap borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt, én, ki megjártam mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt.

Szomjan halok a forrás vize mellett; Tűzben égek és mégis vacogok; Parazsas kályhánál vad láz diderget; Hazám földjén is száműzött vagyok.