Charlaine Harris

Mindenkinek megvannak a saját titkai.

Ha én egyszer sírni kezdek, akkor úgy néz ki, hogy nem tudom többet abbahagyni. Ledolgoztam előre a kisebb boldogtalanságok sírásadagját is.

Megemeltem a fejem, és felé fordítottam. Találkozott az ajkunk. Kék színnel égő tűz volt, nem az a narancs és vörös lángolás, nem az a fajta hév: ez kék tűz volt. Egy pillanat múlva átölelt. A következő pillanatban már én is őt. Kezdtem nem érezni a csontjaimat, elernyedtem.

- Egy kis gondolkodási időt kérek. - Amíg...? - Amíg eldöntöm, hogy a szerelem megéri-e a szenvedést.

Ha te voltál már valaha igazán legyőzve, akkor tudod, hogy mire gondolok. Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek.

Néha ahelyett, hogy a megfelelő úton haladnál, letérsz a kitaposott ösvényről.

A legkellemesebb része a kapcsolatnak, hogy megosztod az életedet valaki mással. De az életem, nyilvánvalóan, nem volt elég jó ahhoz, hogy megosszam.

Nem tudom, hogy jó vagyok-e vagy rossz, de tudom, hogyan lehetnék más. (...) Ha te nem lennél, nyomorult lennék.

Már megint olyan utakra vezetett a magam választotta pasim, amelyeken máskülönben soha nem jártam volna.

Szeretlek. (...) Azt nem tudom, hogy miért, de szeretlek. Azokon a csöpögős beceneveken akarlak hívni, amelyeket akkor használ valaki, amikor szerelmes, és nem érdekel, hogy mennyire hülyén hangzik, mert vámpír vagy.

A világ gonosz, szörnyű helynek tűnt, az azt benépesítő lények mindegyike gyanús, és én, a bárányka, ott kódorogtam a halál völgyében, egy kis kolomppal a nyakamban.