Vers
Az emberi faj kicsi és magányos, és ezen a köves bolygón, amit művelünk, sosem leszünk urai az elhagyatottságnak.
Rettegvén, társaim, a csendet, Mely szült és ránk szakad megint, Beszélünk, szüntelen beszélünk, Daráljuk monológjaink, De nincsen lélek, hogy megértsen, Sehol a földön és egen. Egy verset mondunk, olyan hangon, Mely magunknak is idegen.
A magány föloldhatatlan jégtömb. Előbb-utóbb megérkeznek rendre a test gyötrelmei, a lélek fogvacogtató látomásai. S akkor úgyis magára marad, egyedül vergődik minden ember. S vigasztalásul még csak annyit: előbb-utóbb elcsitul a sugárzás is, és az ürességben már csak a hiánya fáj.
Fátyolfelhős a csönd: magasan ég a nyár még! Csak úszom céltalan, magányos, néma árnyék... Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó? S a lét se több... Csupasz... Lelkemre száradó só!
Gyülemlik a holló, varjú kavarogva. A cinege fázik a tüskebokorba'. A kerti haraszton zokogja a szél: Elhervad a rózsa, lehull a levél.
Lásd, a kis madárnál Akkor szép az ének, Midőn kebelébe Mindörökre vége Zajos örömének.
Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá. Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál...
Nem hallod te már fáim susogását rigóim füttyét macskám dorombját ajtóm nyikordulását nem hallod bár mind rólad beszél.
Haladni vágyunk; de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve, Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk, Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk, A szellem rab, s a ronda légbe fúl, Mely dögvészes már önnön átkitúl. A szellem rab; mint a hitvány kutyát, A ház végére láncba szoriták, S láncát harapva tördeli fogát, Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak!
Ha lelkem olykor kóbor kiskutya, ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni, meglásd, magától sompolyog haza, nem kell örv hozzá s más effajta holmi, bundácskáját nem kell ám elporolni, csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg: eszébe jut akkor majd jó kezed, mely hajdanán oly sokszor elbecézte s farkát csóválva visszaténfereg úrnője ringó-ringató ölébe.
Figyelj csak a tücsök dalára, ha hangosan csattog az őszi éjben, azt sírja, hogy majd meghal nemsokára.
A róka szájában egy jó darab rokfort. Megette a felét, de már az is sok volt. Komoran ült ott fenn a holló a hársfán, S megakadt a szeme mesebeli társán.
És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál... Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva símultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt.
Facebook
Pinterest