Vers
Egyedül vagy amint elhiszed magányod. Hozzád hajolhat az égbolt. Tárt karját feléd nyújtja egy angyal, nem látod? Tagadásod maga a kínpad.
Szemeidben rejtély ajkaid közt titok tekinteted foglya vagyok mosolyod elragad.
Ne tagadd repülsz is néha fantáziádban, álmodban. De úristen, hová lett a szárnyad? Ellopták? Vagy magad vágtad le szürke nappalodban?
Üres napok. Ülök a félhomályban. Elfog a melankólia és megalkuszom a mulandósággal.
Annyi idő, talán évezredek múltán, mindig így volt, s így lesz ezután. Emlékszem rád. És emlékezel rám.
A pillanat fellobban és kialszik. De akkorra már örökre beégett valami Megnevezhetetlen mintái közé.
Facebook
Pinterest