Vers
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.
Aki egyedül van, csak a pusztulással számol. A sajátjával. De szeretnék valakié lenni. Csak más az emlé- kezetem. Nem tudok rugalmasan felejteni.
A lét reménytelen. Sötét a szív magánya, bár mélyén olvadt érc hevül, de sziklarétegek zárják el, s mint a bánya, nem mutatja, mit rejt belül. Titkom sem él tovább, ha megszűnik személyem. A tárna összedől, és kincsei a mélyben maradnak menthetetlenül.
Magamra hagy a vasárnap délután, távolságok börtönajtaját zárva rám. minden idegszálammal nyújtózkodom utánad, drága, ahogy a fák ágai kapaszkodnak még görcsösen a nyárba, s várlak, ahogy évek óta hiába várom, hogy bekopogjon egyszer egy barátom pirosló arccal, váratlanul hozzám.
Magamban, lassan, gondolkodva járom az elhagyatott, a puszta, néma tájat, s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak, hol a homokban emberé a lábnyom.
Most ébredek. S már hallom újra, látom, amit nem láttam az előbb: ágyam fejénél vigyázni a villanyt, kis órámban a ketyegő időt: a valóság magánya visszahódít és ami egy volt a fél éjen át, most ketté válik és mint két kísértet nézi egymásban két élet magát.
Kerülj csak fényt, embert és társaságot! De egy kihalt utcában hirtelen rádront megválthatatlan árvaságod, s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven.
Vigasztalást csak enmagamtól várok, Ha mindjárt elhagyva, számkivetve, Nem ismerve s élve elfeledve Magán s egyedül a világban járok.
Csak magamnak hittem - evidens persze - s ekként az élet belőlem kifogyott - azóta szörnyen egyedül vagyok - elillant, mert nem volt hozzám mersze.
Minek mímelni egybetartozásunk? Magánzárkás az itt-tartózkodásunk Egymást akár fuldoklásig szorítva vagyunk holtig magunkra nyomorítva.
A lélek kültelkén lobogva izzik csak szívem gyertyacsonkja, az árvaság külvárosában meggyökerező éjszakában.
Facebook
Pinterest