Vers
A boldogság a leggyöngébb palánta, de illata az esteket betölté és megtanitott bús, pogány dalára: "Csak itt és egyszer! Soha, soha többé!"
Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem.
Megyek szerelmesen, szerelmesen, hát boldogan, viszem sorsomban, amit tudok és amit nem tudok. Én úgy élek minden pillanatomban, hogy a következőben meghalok.
Hisz van valami különös a boldogsággal amivel másképp nem találkozunk lehet abban van a hiba hogy túlságosan kevéssé ismerjük el kellene jobban mélyedni benne azt hiszem tréning dolga lenne az egész.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam A két karomba zárni. Féltettem összhangját a szíveinknek, Féltettem őt az élet vad kezétől, S féltettem kényes, önző magamat. Elengedtem hát, hogy megőrizhessem, Mint pók a fonalat -: Helyette - róla szőtt álmaimat!
Mi lenne amikor Hiányomat látnád
Rettegnél éjszaka Csak a hajnalt várnád
Rettegnél és sírnál Boldogtalan lennél
Nem ennél nem innál Hívnál és keresnél
Én pedig csak mennék Felednélek végre
Vágyaimat rólad Szétszórnám a légbe.
– Szakitsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel; hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el!
Nyáréji hold, szivek zűrzavara, óh égő avar esti illata, s ti, sorsok, álmok: csak sírnunk lehet? Kérdezzek? Vége?! Hát kérdezhetek?!
Ha elmész,
az a te dolgod.
De nem miattad
sír majd a szél,
a tulipánok
nem miattad csukják be
szirmaikat.
Ami kedves, el kell veszítened,
hogy végképp megtaláld.
A hiány majd kivallja
mi vagy nekem, s mi voltam neked.
Facebook
Pinterest