Vers
Át- s átalakult vérem, bőröm, minden sejtje testemnek, bánatom, reményem. Mily lakócsere az agyban, a szívben! Bár nekem is a vakitó veszélyben a hűség daca volt a menedékem: más a jövőm, a járásom, beszédem! Egy nem változott, szívem egy lakóját nem cseréltem: úgy szeretlek, mint régen. Te vagy bennem a biztos állandóság. Te vagy - romolhatatlan láng!- a lényem.
Vállad akasztófáján lóg a testem,
szemed kútjában öngyilkos leszek.
A tőr kihull kezemből. Térdre estem
eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.
Bőrig vetkőzöm és tovább. Kitárom
magamat, oly mezítlenül, ahogy
anyám megszült. Nincs tőled e világon
védelmem, csak ha védtelen vagyok.
Mert te voltál az első, akiért testem és lelkem egyszerre megért, hogy ezer íz és ezer édesség pezsgése, lángja hajtott tefeléd.
Mert te ilyen vagy s ők olyanok és neki az érdeke más s az igazság idegállapot vagy megfogalmazás s mert kint nem tetszik semmi sem s mert győzni nem lehet a tömegen s ami szabály, mind nélkülem született: ideje volna végre már megszöknöm közületek.
Elébed állok kézzel-mellel, Hogy megvédjelek magam ellen, S a vége az, hogy idehúzlak. A vége az, hogy összezúzlak. A kezemen itt érzem ajkad, Az ajkamat ott érzem rajtad - Rossz óra volt, amelybe' lettél, Amikor énnekem születtél.
Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam, Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál énmiattam, Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet, Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.
Tudod hogy érted történnek mindenek (...) A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog.
Hirdettem: van utam külön a világ zavarában s örömében, de gyöngeségem most elárult, s nem élhetek, csak arcod közelében.
Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam. Ha szóltál: Szeress! szereték. Mint a madarat, ösztönöm vitt Titkon, de biztosan feléd, S ha csókod érzém: édenné lett Előttem a zord sivatag... Nekem nem voltál soha játék, Mindig szentnek tartottalak.
Félek, hogy nem nagyon foglak szeretni és félek, hogy te ettől majd talán még jobban, aztán majd taníthatsz folyton szeretni, de nem jól, hogy lehessek még hozzád méltatlan.
Álmomban, esti séta közben, Hogy a virágok halkan bólintgattak: Egy édes, hosszú, forró csókkal Örökre eljegyeztelek magamnak.
Szeretlek! Légy szívvel szívemhez kedves. S jaj, ne taszíts el, nem teheted, hogy lerázd válladról szegény fejemet. Szerelem hite kell, szerelmes szeretet, az kell e főnek. Anyámtól kenyeret kérhettem így, ahogy most tőled kérem: ne hagyd el jövendőmet.
Szeretlek s ha rólam leveszed szemed, én nem nézek kutakkal farkasszemet, nem keresek sem golyót, se kötelet, üldözni se foglak szavaimmal, csak nézni, boldogan s boldogtalanul, s bárhová lépsz, e szempár sugara mindig arcodra hull, s el fogsz hervadni, halovány aranyom, maradék kincsem, boldogtalanom.
És újban hittem, mikor láttam, hogy egy-egy álmom messze hagy, de álmaimnak legszebb álma te voltál - s a végső te vagy.
Facebook
Pinterest