Vers
Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit,
hatnak tovább.
S csak rémes árnyak bálja, melyet
A véres ablakokon át
Ma itt disszonáns zene mellett
Az utas kavarogni lát,
A sápadt ajtóból ma rémek
Folyója foly
Örökké, s hova azok érnek,
Van kacagás - de nincs mosoly.
Küldjétek a szivemet holtan
Valakihez, nem tudom, kihez,
Akihez a legrosszabb voltam.
S úgy fogok majd otthon meghalni,
Mint egy kölyök,
Akinek tréfa volt az élet
És ok nélkül pihenni tér meg.
Kinőtt remény, kopott fohász,
koponyacsont vitrin alatt,
tágult tüdő, vad pokoljárás,
egyetlen végső pillanat,
talán az a ledőlt torony,
talán a vonuló vihar...
vagyok a rögök útja még,
a hang ölel - és belehal...
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
Ne aggódj!
Ha foszló kapaszkodóid elengedted.
A senkiföldjén lebegsz, úgy érzed.
Várj, míg lélekszárnyaid lebbenését észleled.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi
bátran, s ott esik el védve hazája rögét.
Az én sok szép tavaszi álmom
S az én kevés diadalom,
Lássátok, mind el kell prédálnom,
S Vele mennem fiatalon.
Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.
A gép megindul újra zakatolva
S megy minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.
Hogy halok meg?
Milyen lesz pusztulásom?
A föld elárúl. Magához ölel.
A többi kegyelem.
Facebook
Pinterest