Vers
Csak nélkülözz: az élet így tanít. Hiányzani fog mindig valamid. Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör; De puszta híja sírodig gyötör.
Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek.
Akárhogy küzdök ellened, Ha már felém nyul csontkezed, Nem fogni meg: nem rajtam áll, Ura az életnek: halál.
Feledj el és szeress akárkit; Vádolni nem foglak soha. Csak megsiratlak, eltemetlek, De soha, soha sem feledlek!... Neved lesz ajkam végső sóhaja.
És így lesz ez, tudom, hogy így lesz! Ember vagyok: nem változom. Epedni mindig: sorsom ím ez, S tünődni elszállt álmokon.
Ne is találkozzunk mi többé! Ne is emlékezzünk a multra. Szivem sokáig fájt, de végre A lemondást is megtanulta.
A nő szelid, csöndes magányban
Családi érzelmeknek él.
Merengve jár, fák közt, az árnyban;
Szép arcza így marad fehér.
A férfi-lélek hírt, hatalmat
Kergetve, napja perzselő.
De mint a balzsam, mint a harmat.
Üdít, gyógyít a szende nő.
A te szíved, gyönge szíved, Csak tréfát üzött belőlem; Még se foglak elfeledni, Csak a néma temetőben.
Mikor a langy szellőcske vágyat Csókol szivünkbe szeliden; Mikor a boldog ibolyácskán Az első pillangó pihen; Mikor a felhőhez szokott szem Először lát derűs eget: Szerelmi hűséget fogadni Akkor szeretnék én neked!
Ki búba merültél, elhagyatott árva, Emeld föl szemedet Isten szent anyjára, Mondd el, panaszold el, mi szívedet nyomja, Itt lakik a vigasz, nem fényes templomba.
Ha hallom is már nevedet, Nem változik színem; Ha látlak is már tégedet, Nem vér jobban szívem: Meghűlt bennem Első tüzem, Már lecsendesedtem.
Facebook
Pinterest