Vers
Első szerelmem idejében, Mikor láttam, hogy szíved értem Megszünt dobogni, kérkedém: Majd lennél egykor még enyém!
Beh jó, hogy meggyilkolt szivemről Másoknak nem beszélek. Beh jó, hogy oly nyugodt vagyok s jót Embertől nem remélek.
Férfi vagyok én s te mindig asszony. Te enyém vagy, én tied vagyok, S ha te meghalsz, én is meghalok.
Ó, szánj meg engem, ó, ne csábíts! Ne fájjon emléked nekem. Te boldog vagy, feledni tudsz csak, Én meg folyvást emlékezem. A lemondás is fáj, nagyon fáj, Emmám; de százszor nehezebb A hűtlenséget elviselni... Ó, mért találkozám veled!
Itt hagytál, mint levél az ágat,
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugarát
És szívem árva, bús maradt.
Sohajtok érted s úgy siratlak,
Hogy a szivem majd megreped,
Ezentúl én már mint az ősz, csak
Szomoru, gyászos nő leszek!
Szeretem a magányt, a csendet, Ha odahúz édes titok. Ott szövök álmot, ott merengek, Megenyhülőn csak ott sirok.
Sütkérezem elálmodozva A bágyadt, őszies napon. Lelkembe' nincs virág, verőfény, Csak hervadt, néma fájdalom. Tévedt madárként egy-egy emlék Repűl át néha szívemen, S szelíden, könyeimet áldva, Te újra megjelensz nekem.
Hagyd azt a tant, hogy az ember vadállat, A töprengést a végokok felett A kárhozottak bélyegzett fajának, Kik születnek, hogy sírva éljenek.
Piros pünkösd öltözik sugárba, Mosolyogva száll le a világra. Nyomában kél édes rózsa-illat, Fényözön hull, a szivek megnyilnak.
Tengődve élek a rideg valóban, Mióta lelkemet nem áltatom. Nem azt sajnálom, hogy mindig csalódtam; De hogy már többé nem csalódhatom!
Ha visszanézek most a múltra, Álomnak tetszik az egész. Hisz' ily bolondot nem művelhet Soha a józan emberész. És mégis, sokszor úgy óhajtom: Legyen ily álom életem. Kacagjon rajta minden ember, Csak engem boldoggá tegyen!
Dobogó szívem minden paránya, Mely amíg élt, tiszta lánggal égett; Századokról századokra szállva, Nem szeret mást, senki mást, csak téged! Te vagy üdve, vágya, mindene, Örök álma, örök élete.
Facebook
Pinterest