Vers
De mit vesződöm én tevéled, édes, annyit? A stressz, a félsz, a hiszti, a nyűgök, macerák... Mind többször már a gond szívünkben ablakot nyit, s a szó gégénkbe hátrál, akár egy pici rák.
Aranycselló mély húrjain zenélt a végtelen magány. Akkor megálltam kinyújtott karral, mint világtalan kéregető s utánad tapogattam. Milyen voltál és milyen volt a hangod? hogyan néztél rám és hogyan szerettél? - jaj, elfeledtem.
A szerelem, ha elmúlt, mindig szomorú. Nagylelkűséget ritkán tanúsít. Aki szakít, furdalja a lelke. Akit elhagytak, sebeit nyaldossa. A kudarc tán jobban fáj, mint az elválás maga. Ám végül mindenki azzá lesz, aki mindig is volt. És néha megmarad egy dal, egy papírlap két szívvel, mint gyöngéd emléke egy nyári napnak.
Békülni nem volt hova nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka s önnön hazug gyógyszere.
Úgy élünk mint két társbérlő a hétköznapi létezésben egymásnak tartozunk de nem egymáshoz.
Haldoklik szerelmem. Jobban szeretlek
most, hogy kialszik, s véle magam is.
Ez nem a láng utolsó lobbanása
ez nem az alkony szelíd permete.
Nem lefoszlás az elfoszló világról
Hanem a világ lassú búcsúzása
Tőled.
Mint ahogy testi szükségleteken, halálfélelmen, Istenen is osztozunk, egymáson is osztoztunk, egészen véletlenül, mint ahogy szemnek, hajnak oszt színt a születés, vagy az aknamező méri kegyelmét, betartja vagy visszafogja törvényeit.
Az elgurult szavakat összeszedni fölösleges. Ha olykor kérdez is még rólunk bárki, a válaszaidban minden határozatlan névelő én vagyok.
Ahogy kiejtem, a földre zuhan a neved, és meglazítja a foghíjas parketta léceit. Még egy ilyen becsapódás, és szilánkosra törnek padlón heverő viszonyaink is.
Facebook
Pinterest