Vers
Isten áldja meg hegyünket, A jó kedvek Istene. Csengjen a pohár dalunkhoz És a friss magyar zene!
Én nem leszek a szürkék hegedőse, Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze: Röpülj, hajóm, Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Az ősz ma, nézd meg, épp bokáig ér. A szeptemberre külön színvilág van: összekutyulva barna és fehér, rumos kóla egy részeg indiánban.
Olyan vagy, édes, mint a mérges áspis, s én, mint a légért kapkodó egér. Bár szívemen melengethetnék mást is, egy csókod minden fulladást megér.
Széthullok mint a farost puha forgács az arcom várom a hajnalt kisiparost végre összeragasszon.
Ma mégse jössz. A sarkon állsz.
A nap korongja fölragyog:
ezernyi égi vaskohász
locsolja szét a sörhabot.
Tudom, hogy ez nem épp vidám:
e nemjövés, ez ócska szesz
- élek, s ez nem az én hibám,
Ígérem, orvosolva lesz.
Oly sok idő megy el formaságra, az embernek nincsen is élettere. Mint ez a gondolat a szótagszámba, napjaidba, lám, nem férek bele.
Hogy szeretlek, csak nyers nyelvtan, s ki üres, részed nem lehet, semmim sincs, hát velem van az, hogy elengedtelek.
Nem tudom elfogadni, hogy lassan véget ér ez a nyár is, és aztán már nem lehet változtatni rajta. Az képtelenség, hogy mától az elöl felejtett tej vagy a számban a fogak egy új időszámítás szerint romlanak. Legalább át kéne csempészni magamból valamennyit ebbe az új korszakba, hogy ezután is legyenek a múltammal kapcsolódási pontjaim.
A jövő ott van valahol a szerelvény csuklóján túl, puha, sötét kanyar: beláthatatlan.
Tudod, a szerelem sötétben termelődik, mint a melatonin. Ez ahhoz kell, hogy aludni tudjunk. Mármint a szerelem. Aztán ha végre sikerül, biztos megint valami rémálom jön majd, hogy már nem az enyém vagy, hanem valaki másé: mint aneszteziológusok álma.
Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Facebook
Pinterest