Vers
Gyermekkoromnak szép emléke, Köszöntelek, húsvét vasárnap! Száll a szívemre égi béke Ünnepén a Feltámadásnak.
Küzdő ifjak seregéhez Vonz csak a vágy, nem a verseny: Közel szellemök tüzéhez Tán enyém is újra serken. Meg se látnak, gyorsan szállnak Fent repdeső madarak, Tőlök lelkem elfeledten Szárnyszegetten elmarad.
Te, ki a nyárnak oly szép véget adsz,
Hogy a mezőkön sárguló haraszt
Észre sem veszi, miként múlik el
Szelíd halálban ott a többivel:
Nekem is add meg azt a szép, szelid
Elmúlást majd, a vég ha közelit!
Nem is érezve, hogy valami fáj,
Aludjam úgy el, mint az őszi táj!
Félre irka, sutba táska, vidám szemünk ne is lássa, vigyük gyorsan a padlásra, őszig legyen ott lakása.
Ne engedd, hogy a szemem elfelejtsen Téged, vegye körül lelkemet halk bizalmas fényed.
S könnyek fakadnak szemeimből, Kicsordulnak, patakzanak; Ajkamra jőnek, egyre jőnek, Kitörnek a panaszszavak. S mikorra szívem összeroskad, Mikorra könnyem mind kihull: Többé nem érzek semmit - semmit Az élet fájdalmaibul.
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
Örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik...
És mégis az egész világ
az álom ellen készülődik:
nézd, a sivító csecsemő
az álom ellen született meg,
az álom ellen dübörög
ágyúja a bús hadseregnek,
az álom ellen szalutál
a tábornok s vitézlő káplár...
Mindenkit az álom kerül
s az álom mindenkire rászáll.
Ne úgy szeress, szerelmem, mint puha árnyadat, mert az árny tovatűnik az éjjel s hajnalhasadásig nem találkozhatom újra veled, - (...) Úgy szeress inkább, mint egy csodálatos álmot, másik életedet, mi az éjjel jő el, ó nappalaim reménye.
Kicsik voltunk, nagyok leszünk,
Hívogat az iskola:
Csingi-lingi! Gyertek, gyertek!
Szól a csengő szép szava.
Megyünk ím már, hogyne mennénk,
Kedvesek ám a betűk.
De most azért óvodásként,
Mégis könnyes a szemünk.
Óvónénit köszönti ma
minden versünk, kis dalunk:
elbúcsúzunk, mert az ősszel
iskolába indulunk!
Búcsúzunk az óvodától
köszöntővel, énekkel.
De amit itt megtanultunk,
nem felejtjük mégsem el.
Ember vagyok emberek közt;
Fényből, árnyból vegyülék,
Lelkemben az ember képe
Szelíd, tiszta fényben ég.
De hol furfang butasággal,
Gőg csúszással fog kezet,
Nyiltan tapsol az irigység
S titkon nyelvet öltöget;
Könnyez, kinek szive ujjong,
S ki sirhatna, mosolyog; -
Óh e börtön békói közt
Mily nyomorult rab vagyok!
Facebook
Pinterest