Vers
Mind olyan a nő mint a fa, mely alatt Míg könyörögve fut a csevegő patak, Rá nem hullatna egy zöldülő levelet, Csak ha már hervad, és a patak bejegedt, Vagy elment messze, és föltűnt egy új eren.
Vallásom volt a szerelem -
És te angyal fölöttem,
Nekem a világ sem elég;
Én a boldogságnak nevét
Csak nevedhez kötöttem.
És most minden, minden oda!
Élsz és mégis halva vagy,
Élek én is, de nem élek:
Csak ugy hány engem az élet,
Miként forgácsot a hab.
Itt támadott föl szivemben Az a... az a valami - Nem szerelem, oh ez érzést Ki nem lehet mondani.
Fekszel, sírodon fű nő, a fű közt szöcske szökdel; féreg bajlódik sarló- ívü szemöldököddel.
Nincs nyugalom, nincs nyugalom, - vihar, Örök hullámzás a víz felszíne. De lent a mélyben háborítlanul Pihen a tenger s az ember szíve, Hadd hullámozzék a víz felszíne.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
Verset ne írj, csak akkor, Ha magadat megérted! Hogy nem te vagy a versért, Hanem a vers teérted!
Egymásra villanó szemünktől robbannak föl a hajnalok, sugár-mosolyod záporában kitakart arcú ég vagyok.
Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.
S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.
Kiszaladt a vér ereinkből S most az utcákon nyargal végig. Ime, eljöttek a gyárkémények Szikrát lehelő arkangyalai, Hogy visszavívják a pokoltól Ádámot és Évát.
Facebook
Pinterest