Vers
Kései gyerek voltam, későn döbbent belém a felismerés: bőrünk-erünk hártyáiba kötve, ez a bonyolult szerkezet, ahogy vagyunk - pokolgép módjára működik... Mekkora kockázat, milyen őrült csoda, hogy - élünk egyik perctől a másikig.
Az élet épp olyan, akár egy könnyű álom, míg gyermekek vagyunk... Aztán felébredünk, hogy megláthassuk, és megyünk, megyünk, ébren hajszolva őt e földi tájon, az álmodott, első gyönyört, de nem találjuk; összetört, így hát megyünk tovább, addig keresve, amíg végső álmát nem hinti ránk egy este.
Ó, az élet egyetlen közös tulajdonunk. A halál kinek-kinek magánügye. Aki meghal, magára marad körülhatároltan, mint a pont, aki él, mint a fény, mások életébe árad.
Nem ragaszkodni, hanem
szeretni vágyom.
Nem aggódni, hanem félni akarok. Nyom
nélkül élni, mint
a felhők. Árnyékot cipelni, zivatart;
sodródni, szétomolni, hagyni, hogy végül
ragyogjon a nap.
Ha nem tudnám, mondom magamnak, most van az élet, s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és másnaposság, tömény fájdalom és csipetnyi élvezet, most van földi énem, lényem, de nem érzem a lényeget (s ezen nem fogok ezentúl rágódni), most hasogat a csontom, most dohányzom, most nem érdekel, mi- kor halok meg. Az akaratomat akarom megint, s nemet int az isten.
Minden olyan végtelenül idegen. Ifjú valék, aki arra ébred, hogy aggastyán, sőt már síremlékét is belepte borostyán. De ne búslakodjatok, édes feleim, az élet már csak ilyen: fele öröm, fele kín.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember? - gyötört a vak számtani művelet s a végtelen elé az életemmel tettem vádló, konok minusz-jelet.
Amit kezdünk, befejeződni vágyik, amit élünk - ki tudja, mért, miképp; zárul a lánc, nincs más, csak némaság itt, és kint a távol, tág és kéksötét.
Elveszek e kettős létezésben gyermek vagyok, felnőtt énben fáradt vagyok, pihenek de nincs időm, sietek.
Facebook
Pinterest