Kántor Zsolt

Ha nem tudnám, mondom magamnak, most van az élet, s az nem irodalom, hanem szerelemszag, jázminillat és másnaposság, tömény fájdalom és csipetnyi élvezet, most van földi énem, lényem, de nem érzem a lényeget (s ezen nem fogok ezentúl rágódni), most hasogat a csontom, most dohányzom, most nem érdekel, mi- kor halok meg. Az akaratomat akarom megint, s nemet int az isten.

Maga az élet is csak megközelítése valaminek, ami lehetne.

Romok alól nincs aki mentsen már nem a fájdalom a részvét rettent mert ha sorban kell állnom SORvadok hisz nem büntetés ez de kegy sem.

A nyelv írja a szöveget, a beszéd szövi a szellemet.

Eljött ez az idő is, túl vagyunk rajta, büszkén hordja gömbölyded terhét a vízcsepp, ősz van, hiá- ba vagyunk túl a nehezén, újabb idők jönnek, új túllevések, az időt nem lehet eltüntetni a dolgok útjából, mert az idő maga a küszöb, a párkányon kucorgó esőcsepp is összegyűjti az emlékeket, a fényt, mégis felszárad, eltűnik.

Paradigmák, felsejlések, bölcselet és lelkiség? A szavak hurcolják végig az időn az életünket. Gondos és alapos diskurzus önmagunkkal? "A bennünk uralkodó nem éri el a kívülállót".

Mindig kiderül az örömökről, hogy kiábrándítóak. És fájnak is. Amikor elérjük, pont akkor nem élvezzük azt, amire áhítoztunk.

Minden nap más-más ember ébred fel bennem. (Mintha rajtam kívül) Nem másik én a többes én-ből, nem a képmásom, alteregóm, hanem egy külön(b) lény, mint eddig. Tehát nem az, aki én voltam, de nem is az, aki lehettem volna, abból, ami voltam valaha.