Vers
Már megtanultam nem beszélni,
egy ágyba hálni a közönnyel,
dermedten, élet nélkül élni,
nevetni két szemembe könnyel.
Tudok köszönni ostobáknak,
bókolni is, őrjöngve dúltan,
hajrázni, ha fejemre hágnak.
Az életet én megtanultam.
Az ember addig él amíg tartaléka marad a hitre míg fel nem éli érveit meghajszolva és bekerítve.
De én az életet túlságosan szeretem ahhoz, hogy úgy lássam amilyen szegény a maga ócska, röhejes realitásában.
Mulandóságunk milyen szívszorító! S visszafelé tekintgetve innen milyen rövidke s röpke is az életünk... Mire kimondanánk pár fontos mondatot, vagy lényegesnek vélt gondolatot: félbe marad a szó s csonka a gondolat maga.
Ember vagyok: szívem árad-apad,
épít s leront vad hullámtornyokat;
ember vagyok: pokol s a menny
hullámzik rejtekeimen;
ember vagyok: meghalok majdan -
ez büntetésem és jutalmam.
Megszülettünk hirtelen, egyikünk sem kérte, kérve kérünk szép jelen, meg ne büntess érte.
Facebook
Pinterest