Vers
Sok vészen, csapdán, kínon át Mentett meg engemet; A kegyelem volt az, mi elkísért, S célomhoz vezérli végemet.
Naponta millió példaadás válik le rólunk, akár fényesedünk, akár besározódunk. Szemek, kérdő szemek tükörtermében járva kép lesz, s vonz vagy taszít életünk fénye, árnya.
Önmagában élni legszebb égi jutalom; Boldog a ki érzi s használja mennyei javát.
S úgy van; de ott a tenger, halj bele, Ha már meguntad látni a napot, Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj.
E forgandó világban élő forgóajtó vagy, kit bűvészként hajt egy óriási hajtó, s akin ki-bejár folyton élet és halál.
Építéssel telik el az egész élet, de hogy a tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokról hullunk ölébe a zord halálnak.
Nyugodt életet kívántunk, s bár sorsunk többet adott, hiányzott csókunkból a köznapok üdve-terhe, a próbált szeretet közele, rend, biztonság: ami nagy volt, az a szüntelen újuló kaland volt, amelyre annyian vágynak: összekapcsolt, de szét is törte boldog éveid: be szánalmas az élet, be irigy, hogy egyféle csak és hogy oly rövid!
Kaszálják már a réteket - Szénaillatú életed nyomát felveri a bürök. - A nap feletted is sütött.
A gyermek nyugszik anyja méhén, a hulla fekszik sírja mélyén - oly egy a kezdet és a vég.
Facebook
Pinterest