Vers
Elégek én ragyogva fényben, Szétáradok az összeségben, Magamat égbe ragadom, Az ősi honba visszatérek Tisztán és szabadon.
Összeköt minket egy közös cél: Senki sincs, ki csak magának él, Mindent, amit másnak adunk, Előbb-utóbb visszakapunk.
Már ismerem az emberi viszonylatok koordináta rendszerét az érdekek bonyolult szövevényét érzelmek tarkabarka mértani alakzatainak felívelését s mélybezuhanását - és egyre szomorúbb leszek.
Emlékeinket gonddal retusáljuk így születik uj valóság kezünk alatt a multból az igaz amit mi vallunk a jövő vásznán már csak ez szalad.
Ha kocsira szállsz, ne bánd, ha más előtted lép fel, nem késel le semmiről; de a tülekedésben a békességről lekésel.
Amint lót-fut a sürgő nép itt, Szeretnék oda szólni nékik: Minek siettek olyan nyakra-főre? Úgyis kiértek ám a - temetőbe!
A boldogság sose fő,
sose cél, csak pihenő.
Hogy tartós legyen Egészed,
váltakoznak mind a részek.
Nem a megnyugvás a cél:
mind mozogjon, ami él.
Legjobbjaink rég elhulltanak. Holnaputánra magunktól elfogyunk. Megállj csak, mit motyogsz, öreg bolond? A sírban, hol nemzet süllyed el, Új kedvvel új ifjúság tolong, És bölcsőnek díszíti fel.
Most elhagyhatnánk egymást, most beláthatnánk, hogy összetartozásunk eredménytelen volt.
Facebook
Pinterest