Vers
Egyszer, ha igazán egyedül vagy, nézz önmagadba mélyen és mondd ki azokat a szavakat, melyeket magadnak bevallasz, de másnak sohasem.
Nem nézhetek saját szemembe, csak véges végtagjaim láthatom, pedig közben a végtelen keresztülsuhan arcomon.
Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.
Csak akkor lehetünk mindannyian együtt boldogok, ha önmagunkból azt ajándékozzuk, amire a másiknak szüksége van.
Levetem egykori arcom, vízbe vetem, ússzon, mint a kivájt-szemü tökhéj, míg belsejében kialszik a gyertya, s fenn-akad valahol egy nádszigeten.
Tűrhető lesz minden élet, lényeged ha megmarad; elbírsz minden veszteséget, amíg az vagy, aki vagy.
És sebeimet tapogattam, Fájtak, égtek förtelmesen, De mikor kaptam, hogyha kaptam? Hol jártam én, Hát éltem már én? Ki sírhat most tán énmiattam, Ki vagyok és merre megyek?
Facebook
Pinterest