Vers
Ezt sírja: élni, élni még! Mert élni, jaj, sohsem elég! Az élet örök táruló: Aki nem éli, áruló!
Mindig vagyok, s újból belém halok. Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra. Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül. Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre. Magamra maradva ocsúdok. Felém s belém.
Ajtód vagyok. Nyithatsz, csukhatsz, átléphetsz rajtam bármikor oda, ami csak mi vagyunk. És kiléphetsz onnan bármikor. Amikor csak jössz: zárva találsz, érintésedre- nyílóan, könnyen, zajtalanul.
Itt a farsang, áll a bál, keringőzik a kanál, Csárdást jár a habverő, bokázik a máktörő.
Reggelre minden ferde lesz és széttörik ezer darabbá. Ó, költők, hol van, ki az éj tündéri tükrét összerakná?
Szeretem is, gyűlölöm is, Uram, egész éjjel ölelném, fojtogatnám. Kínokat hoztál e nővel, Uram, s úgy reklámoztad, hogy szerelmet hoztál.
Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek és dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, s hányódom erre-arra, pedig élhettem volna gyönyörűen.
Add meg nekem, ha megöregszem, ne lehessen az életemre egyetlen rossz szavam. Ne mondhassam szenteskedőn: ezt vagy azt megbántam, ne köphessem szemközt magam!
Halkan ha hozzád kopogok, ne fordíts hátat, ne menj mással, nyújtsd a kezed, és boldogságom add meg egy könnyű mosolygással.
Szeretlek égi áhítattal, Híven, örökké, igazán. Oly tiszta, mint a nap, szerelmem, És mély, miként az óceán. Mert legdicsőbb te vagy a földtekén, Szebb, mint az égnek minden csillaga; A mennyet én már itt megízlelém, Az én szerelmem az élet maga.
Facebook
Pinterest