Vers
Bár a lelkem sötétben nyugszik le, tökéletes világosságban kel fel. Túlságosan szerettem a csillagokat, hogy féljek az éjszakától.
Ki mint él, lassan járj, vízzel főz, húzza ág, Szégyenlős koldusnak ne nézd a fogsorát. Előre ne igyunk, tolláról madarat, Jobb ma egy túzok, és ki nem szól, bölcs marad.
Okos, aki érti az embereket; aki önmagát érti: ihletett. Hatalmas, aki másokat legyőz; aki önmagát legyőzi: erős.
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.
Árnyék mögött fény ragyog, Nagyobb mögött még nagyobb, S amire nézek, az vagyok.
Hiányűr ölel, vakká válok... Semmisúlyt feszít körém egy Látnok. Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat boldogságfaló cápákat láttat! Nem látom tőlem bennem az énem.
Szenvedéseim körfolyosóján: révült önmagamba botlok. Egymásnak esünk! Vívódunk: csorbult tőreink csüggedten csendülnek.
Kérdés, kísértés és titok. Én azt várom: valaki majd Hívni fog S édes, meleg szájjal Sugja meg majd, hogy ki vagyok.
Uram: én mindig rosszat tettem, valahányszor csak jót akartam! Uram: ha én gyémánt vagyok, csiszolatlan miért maradtam?
Facebook
Pinterest