József Attila

Futtam, mint a szarvasok, lágy bánat a szememben. Famardosó farkasok űznek vala szivemben.

Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok, elszállok, mint a köznapi bajok - áttetszel rajtam, égi hűvösség.

A förgeteg fekete vadezüst; csattogó szivek árnya! Munkaruhám ő, szivemet hüvös hajlásaiba zárja!

Bajom se lesz többé, lelkemmé lett mindahány, - élek mindörökké gazdátlan és ostobán.

S várom remegve, mosolyogjon kedved, Mert jó, ha vergődésemen mulat: Csak vergődés a méltó hódolat.

Szelid dörgésben, jó harmatban csurgóra húzott rossz kalapban nem fogok bolyongni már többé, űlök és mosolygok örökké.

Fürdőm vagy te, csengő italom. Karod hűs ár, melled kavarog, fülemben is csupán úgy csobog, hogyha lélegzel a vállamon.

Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, szívemhez szívvel keveredsz-e, látlak, hallak és énekellek, Istennek tégedet felellek.

Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt Ámulva búvik a szivem S zizegve hull a naptár levele.
Vén küszöböm sír, mint a gyerek, Amikor jössz, hogy többször gyere.

A szeretők hallgatva álltak, A tóban elrejtették szivüket S megbeszélvén a hullámokat, Széjjelváltak.

Nem várom már az életet. Vagyok úgy, ahogyan lehet. (...) Ha tűz lobog, hát majd elég. Ha vér ömlik, hát van elég.

Ne bántsatok, ha most rossz vagyok, Ha most kicsit halkabban élek. Halkabban élnek a felhők is, Meg a halottak, meg a rétek. (...) Nagycsöndű, komoly kisértet kisér S hová lépek, kibú a föld alól - Az árnyékom, mely mindenütt követ S találkozunk is egyszer valahol.

Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik
Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk De üres kezemmel hiába kapkodok utána A fájdalom vakító felületén.

Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen S bizonyisten hinnék benne, De még annyi szabadidőm sincsen.

Még sötét van, Leheletünk se látszik, De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok, Odaki hajnalodik S én még mindig csókokat beszélek.