József Attila

Ne legyen bennetek kegyetlenség És irgalmasság se legyen bennetek.
Az irgalmasok irgalmasságra várnak, Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek, Hogy ne legyen szükségtek irgalomra S ne legyen miért irgalmazni nektek.

Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikolnak a jázminok.

S mégis, magyarnak számkivetve, lelkem sikoltva megriad - édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!

Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét És csend volna. Nagy csend. De hallanánk titkos éjjeli zenét, A szívünk muzsikálna ajkainkon.

Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.

Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk, ha már szétesett.

S nem fog borulni le rám senki se sírva, Ha majd távozom az örök-néma sírba.

Akit szivedbe rejtesz, öld, vagy csókold meg azt!

Le vagyok győzve (győzelem ha van), de nincs, akinek megadjam magam.

Szeretni kell a csalfa köd-eget, Szeretni kell száz csillag enyhe képét, Fölnézvén a szív könnyebben feled És föltalálja tán az örök békét.

Előtte sívár halom mered, Két szemében a szíve remeg.

Mindig találkozol bolond szememmel, A kapzsi koldus új nyomort szerez: Szegényház óvná olcsó irgalomtul, Mégis kiáll az útra s újra koldul.

Tele vágyakkal zokog a lelkem Szerető szívre sohase leltem, Zokog a lelkem.