József Attila

Minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár.

Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak.

Megáll egy percre a dolog zaja, Elszáll egy ember könnyes sóhaja, Két éhes gyermek ágyán felriad.
A gép megindul újra zakatolva S megy minden, mintha mi se történt volna: A földön még elég ember marad.

Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihűl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendő, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed.

Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett.

Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.

Te jól tudod, a költő sose lódit: az igazat mondd, ne csak a valódit, a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.

Amit szivedbe rejtesz, szemednek tárd ki azt; amit szemeddel sejtesz, sziveddel várd ki azt.

A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben.

A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.

Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcodat.

Kettős teher s kettős kincs, hogy szeretni kell. Ki szeret s párra nem találhat, oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat.

Aki megbánt, én nem bántom. Aki sajnál, nem sajnálom.