József Attila

Világomon, mint üvegen át hallgattam uj álmod madara dalát. Azt hittem, annyi az ének, amennyi a magány üvegének vastag tábláin átszüremlik.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam: bár lennétek ily bűnösök mindnyájan, hogy ne maradjak egész egyedül.

Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!

Komor ég alatt üldögélek, mint hajléktalan a híd alatt. Mindentől fölmentem magamat, mert nem lesz utolsó ítélet.

Botot faragtál, ábrákkal tele, beszélt a nyele, aztán meguntad. Igy volt? S eldobtad, ahogy az égbolt az unt csillagot ejti le. Én fölvettem és rádhuztam vele.

El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.

Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka.

Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.

Az ember végül homokos szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

Éles a szeme a vadnak, ragadozónak, szabadnak. Mint a kék tél s a gyötrelem, világos és könyörtelen.

Kiterített fagyos hálóm az ég, ragyog - jeges bogai szikrázón a csillagok.

Könnycsepp -, egy hangya ivott belőle, eltűnődve nézi benne arcát és mostan nem tud dolgozni tőle.

Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz.

Töprengett ősszel szilajon, havazna gondolkozva most s kemény fagy tiszta ablakán dobol az ingerült idő.

Alszom s a világ szelíd máza alélva sárgul szívemen.