József Attila

Én szeretnék alkotni csodásat és Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot S aztán meghalni: Mert én a Mámor vagyok.

Szeretném felverni lelkem dalával A szomorúk szívét, a világot. Most megbocsátok annak is, Aki bántott.

Csak te tartasz foglyul engem S csak a szívem csupa seb; A neveddel ajkaimon Halok meg! - úgy édesebb.

Szíved? Óh! a szíved nem találom, Ez az én bús, szomorú halálom. Széttörnélek! - de kezemen bilincs: Meghalok érted, mert szíved az nincs.

Az érc-oroszlán üstökét csóválva riadtan reng a halál-színpadon. A Halál lesi, tárt karokkal várja, hogy Úr legyen a sápadt arcokon.

A nemzet közös ihlet.

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, vagyok mint a hideg, világos és nehéz.

Ahol a szabadság a rend, mindig érzem a végtelent.

Költő szerelme szalmaláng, azért oly sebes és falánk.

Elfognak és felkötnek, áldott földdel elfödnek s halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen.

Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok, Előttetek egy ember ment el S utánatok is jön egy ember.

Ki gyáván várja a halált, Magába zárja azt a föld, Midőn a száj lilára vált S két szeme rémületre tört.

Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

Tövises úton segít a jövendő; Jövőben dicsőül meg a szenvedő; Jövő mutatja az utat előttem!

Csókolok egy hideg kezet, Zokogástól reszket vállam: Azt hittem: hűtlen, rászedett, Pedig csak engem szeretett S szive repedt meg utánam.