József Attila

A szív érez, a szem kutat, Szép lány szerelméhez utat. A szív dobog, a szív sóhajt Ha a lány távol nincsen, A szem ellesi az óhajt: - Mit kívánsz édes kincsem?

Összetört szívem bús kesergője Csókot kért tőled, néma halott, Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle, Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.

A fák sudarára szállt az Est, az álnok És torkom szorongatja valami titok: Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?

Most szerelmünkből kivált s kellemedben egy ölelés örökre szétszakadt.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól? Mért fáradnak el a rohanók? Mért rág szú-módra szét a tenger Karcsú, viharra teremtett hajót?

Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Elmondom: Öltem. Nem tudom kit, talán az apám - elnéztem, amint vére folyt egy alvadt éjszakán.
Késsel szúrtam. Nem szinezem, hisz emberek vagyunk s mint megdöföttek, hirtelen majd mi is lerogyunk.

Amióta megláttalak, Szebben süt a nap le rám.

Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

Nemcsak a lágy, meleg öl csal, nemcsak a vágy, de odataszit a muszáj is -
ezért ölel minden, ami asszonyra lel, mig el nem fehérül a száj is.

Hallja, mig él. Azt tagadta meg, amit ér. Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől menekülő élő elől a legutolsó menedéket.

Hideg csillagok égnek tar fák ága közt. Merengsz még? Aludj, egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze s rám ne haragudj.

Lehet, hogy szerelme földerül majd mással, de az is ringassa ilyen ringatással.