József Attila

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt.

Az én szivem sokat csatangolt, de most már okul és tanul. Aki halandó, csak halandót szerethet halhatatlanúl.

Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák - kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.

Mindent meg kell simogatni, A hiénákat, a békákat is.

Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot.

Vagy vess el minden elvet s még remélj hű szerelmet, hisz mint a kutya hinnél abban, ki bízna benned.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna.
Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna.

Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek, Csak szép játék vagy, összetörlek, Fényét veszem nagy, szép szemednek. - Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.

A szerelembe - mondják - belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér.

Áldalak búval, vigalommal, féltelek szeretnivalómmal, őrizlek kérő tenyerekkel: búzaföldekkel, fellegekkel.

Az a kérdés, költő és közönség hogyan kergetőznek, hogyan keresik és hogyan találják meg egymást.

A mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, és azért szeretik, mert keresik az emberséget.

Valamikor volt a tett, abból lett a gyűlölet, ebből pedig szeretet s a világnak vége lett.