József Attila
1905. április 11. — 1937. december 3. magyar költő
Micsoda fölséges égiháború A külön lábak együttes dobbanása! Ilyen pompás ütések alatt Szénné sajtolódna erdő, mező. Az ég ekhóját mellünk visszadobja És minden bezárt, pókhálófödte ablak Csörömpölve darabokra pattan.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni kezedet merészen. Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
Kiszaladt a vér ereinkből S most az utcákon nyargal végig. Ime, eljöttek a gyárkémények Szikrát lehelő arkangyalai, Hogy visszavívják a pokoltól Ádámot és Évát.
Lenézel a földre és kacagunk Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.
Magyar ember - rongya zászló; étele a tál; dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk mezítláb jön foltozott halál!
Forrást kutat, nem vért itat a szabadság s a szerelem.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Tejfoggal kőbe mért haraptál? Mért siettél, ha elmaradtál? Miért nem éjszaka álmodtál? Végre mi kellett volna, mondd?
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már.
A köd, a csönd sosem ragyog. Én már ködből, csöndből vagyok.
Retteg a szegénytől a gazdag s a gazdagtól fél a szegény. Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény.
Most azon muszáj elmerengnem: hogyha te nem szeretnél engem, kiolthatnám drága szenem, lehunyhatnám fáradt szemem.
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet.
Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja s mint talált tárgyat visszaadja bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek.