József Attila

Este volt s a nyári égről Rohanó, tüzes vágyak estek belém, Mikor a bőrünk össze-összeért, Egész életemmel ott éltem én, Azon a kicsi darabka helyen, Ahol a bőrünk, A bőrünk összeért.

Ha féltem is, a helyemet megálltam - születtem, elvegyültem és kiváltam.

A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.

Megőrized-e lángvirágom, mit kezem szivedre tűz? Heve: nyaram, s ő nyíló berkem: gyomnyi fekete tűz.

Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny, rólunk a munka olajcsöppjei Lassan így fordul tovább a világ.

Amióta megláttalak, Illatosabb a mező És azóta tövis nélkül Áll a büszke rózsatő.

A földön semmi nem örök... A fákon árnyak nőnek este, A félhomály is nyöszörög.

Győzünk mi mindig, Mindnyájan győzünk szomorúan, Minket a szívünk győzni indít.

Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen. Kisérje két szülője szemmel: a szellem és a szerelem!

S végigfutván a világi teren, A hajnali égre leheveredünk És csak csudálkozunk az életen.

Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.

Tudom, hogy most már nem szeretsz, írod is, hogy nagyon-nagyon végtelenül szerettél - így mondod, múlt időben. Én nagyon szeretlek most is, minden ingadozásod és mindenek ellenére. Félre sem vonulok, nem is lépek elő, vagyok és leszek, ahol, ahogyan hagysz.

Én se hinném el talán, ha nem tenéked mondanám.