József Attila

Akár egy halom hasitott fa, hever egymáson a világ, szoritja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s igy mindegyik determinált. Igy él a gazdag is, szegény is, igy szenvedünk te is meg én is s még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te, - mert mi lenne, mi történhetne, ha mindig magunkba marna az értelem iszonyu karma?

Úgy kinlódom! Nappal, éjjel Csak mindig reá gondolok: Vaj' kit csókol most ő kéjjel, Szembe szállva reményemmel, Hisz tőle oly távol vagyok!

Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsőm, se szemfedőm, se csókom, se szeretőm.

A líra: logika; de nem tudomány.

Korán vájta belém fogát  a vágy, mely idegenbe tévedt.  Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet.

Jogállamban a pénz a fegyver.

Gyönyörűt láttam, édeset, elképzeltem egy gyenge rózsát. Elbámészkodtam s rám esett, mint nagy darab kő, a valóság.

Bensőnk odvába bútt a hálás hűség, a könny lángba pereg - űzi egymást a bosszuállás vágya s a lelkiismeret.

S mert a nemzetekből a szellem nem facsar nedves jogokat, hát uj gyalázat egymás ellen serkenti föl a fajokat.

Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon!

Kedvesem betegen szunnyad e hajnalon. Nyugodj most, szerelem, szeress most, nyugalom.

Miben hisztek, ti makacs égitestek, hogy föllobogva lángokkal egymásnak nem estek, csak kerülitek egymást óvakodva?

Fölszív a vágy, mint patakot a hőség. Mind mélyebbről bugyog e szerelem. El nem apadnék, nehogy keserü könnyed gyüljön tengerré szilaj öleden.

Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem; majd én föloldozom magam; ki él, segít nekem.