József Attila

Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a multat be kell vallani.

Ha nevetnél, én is örülnék, Vacsora után melléd ülnék. Te az én szivemet elkérnéd S én hosszan, sok szépet mesélnék.

Álljuk helyünket emberül - Ki kűzd megél, más elmerül.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Nem találok szavakat magamra.

Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek a fák, a hegyek, a habok. Én ugy szeretlek, mint a gyermek s épp olyan kegyetlen vagyok: hol fényben fürdesz, azt a termet elsötétítem - meghalok.

Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.

Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megríkasson engem, kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!

Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.

Legalább keressem, amire vágyok, bár nincs, az örökös ifjuság italát.

Meglehet, hogy nem iszok többet, Hiába köszönget Síma, udvarias arccal az alkohol. Többé nem packázik énvelem!
De akarásom leölt hízóként haldokol És agyam szúvas, megrecsegő fáján, Vén öngyilkos a padlás gerendáján, Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.

Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz.

Elmondom. S várom (várni kell), ki fut, hogy dolga van; megnézem, ki tünődik el; ki retteg boldogan.
És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen jelez, csak ennyit: Vannak itt s te nem vagy idegen...

Ha most a tyúkszemünkre lépnek, hogy lábunk cipőnkbe dagad, rajtad is múlt.

Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak maradjunk és a nők a nők - szabadok, kedvesek s mind emberek, mert ez egyre kevesebb...