József Attila

Mikor nagyokat ütnek rajtunk, Milyen jó lenne nem ütni vissza Se kézzel, se szóval, Világitni a napvilággal, Elaltatni az éjszakával, Szólni a gyávaság szavával, De sose ütni vissza.

Ó, úgy szeretnék eggyé lenni véled! Hogy folyna eggyé vérem és a véred, Mint szélvész ültén két fáradt folyam.

Nem tarthat mások akaratja, Én elmegyek, ha kedvem tartja.

Mert szeretsz s nyugton alhatom, neked én be is vallhatom
az elmulástól tetten érten, hogy önmagamba én se fértem, a lelkem azért közvagyon s azért szeretlek ily nagyon.

Lelkem elröppen a Végtelenbe, tovább nem vágyom arra az egyre, a Végtelenbe.

Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat. Sebed a világ - ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat. Rab vagy, amíg a szíved lázad - úgy szabadulsz, ha kényedül nem raksz magadnak olyan házat, melybe háziúr települ.

Kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondolkodása folytán. (...) Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntehetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzdenünk - mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. (...) A másik fajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn.

Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, hogy azt hihetném, meghalok bele.

Harc az élet, ne tékozold bizalmadat.

Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.

Nehéz a szivem, hiszen bút fogan: örömöm tán a büntetések hozzák, hogy sírva nézem majd ha boldogan sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

Mióta elmentél, itt hűvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele, puffanva hull a hasított fa le s dermed fehéren, ahogy leesett.

A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd.

Ne méricskéld, ne latold magadat. Ölj öledbe, ha kellek. Vagy fölkél s falhoz veti a harag, mint a részeg a poharat, e szesztelen szerelmet.