József Attila

Majd megöregszel és bánni fogod, hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma. A lelkiismeret majd bekopog s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.

Én azt akarom, bár ostobának látszik a vágy, mely elmém kockáival játszik, hogy ugy szeressen az egész világ téged s engem, mint anya kisfiát egyetlen kisfiát, vagy kisleányát.

Hogyha mi sírunk, Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja, Akkor szivünkben zuhatagok vannak.

Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tőlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verődve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha!

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét, akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség, aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman, vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban, aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni, azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Zord bűnös vagyok, azt hiszem, de jól érzem magam. Csak az zavar e semmiben, mért nincs bűnöm, ha van.

Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz, ne hódolj és ne hódits, ne csatlakozz a hadhoz.

Megcsaltak, úgy szerettek, csaltál s igy nem szerethetsz.

S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, ne vesd meg.

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.

Miként a tiszta űrben a világok, lebeg keringve bennem a hiányod
majd árnyék leszek s te szorongva félsz: óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap, mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
ki fogná föl szivével énekem, ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem.

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém, Mint szép, szikrázó mennykő a tóba! De megégetnők-e a világot, Vonagló lángokként összefonódva?

Igaz-e, hogy érezlek most is, Amikor messzire vagy tőlem? Mért hagytál el, hogyha kívánsz, Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger: azt mondják, hogy meghalok. De annyi mindenfélét hall az ember, hogy erre csak hallgatok.