József Attila

Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.

Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.

Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Így iramlanak örök éjben kivilágított nappalok s én állok minden fülke-fényben, én könyöklök és hallgatok.

Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.

Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.

Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!

Tenyeremre tettem a lelkem: Nézd meg, milyen szép százlátó üveg! De Ő gyémántokat szedett elő, Mert Ő az embert sose érti meg.

Mindenki dögöljön meg engem nem zsákmányolnak ki én ingyenélő vagyok.

Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.

Nincs igazság mit értsz igazság alatt nincs igazság még ez sem az.

Nem akarok dolgozni nem fogok dolgozni inkább meghalok eddig sem dolgoztam eztán sem fogok.

Én nem bánom ha meg is döglök annyira nem szeretem magam, hogy dolgozzak.

Csavarogni akarok hozzám ne legyen jó senki mert megölöm.