Idézetek a veszteségről
Ha meghalok, elszakad egy gyöngysor. A gyöngyök messze gurulnak, el, a tengerig, és befogadja őket a tengerfenéken nyugvó kagylók puha teste. Ki hozza fel gyöngyeimet, ha én már nem leszek? Senki nem tudja majd, hogy valaha az én nyakamon csillogtak.
- Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál? Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik életed periódusaihoz köthetők? Amikre sírtál vagy nevettél? Dal, amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről egyszerűen azt hiszed, hogy azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongasz? Akinek szerelmes vagy a hangjába? (...) - Nem igazán - vonta meg a vállát némi tanakodás után. - Pech - bólintottam szomorúan - mert ezek jó dolgok.
Egy óra elég, hogy mindent felszámoljunk, és ott álljunk teljes mértékben felszámolt lakásunk kellős közepén, hogy lelépjünk.
Szomorú, találkozunk véletlenül egy emberrel, beszélünk vele, megismerjük, hatással van ránk, aztán elveszítjük, és soha, de soha nem látjuk többé, ez, akárki akármit is mond, szomorú, de komolyan.
Semmit sem nyeshetünk le anélkül, hogy ne éreznénk a hiányát. Még a legrosszabb emlék is része az alapzatnak, amely megtart bennünket a világban.
Keveset szenved füstbe ment reményei miatt az, aki begyakorolta képzeletét arra, hogy a multat elrútítsa.
Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből.
Mire megtanulunk élni, már túl késő...
A legszánandóbb az emberek között, ki álmait ezüstre és aranyra váltja.
Ha az életünk azzal telik, hogy azt várjuk, hogy tökéletesek és golyóállóak legyünk, mielőtt belépnénk a küzdelmek arénájába, végső soron folyamatosan olyan kapcsolatokat és lehetőségeket áldozunk fel, amelyekből talán soha nem adódik több az életben.
Ha ennyire szorosan kötődünk tárgyakhoz és emberekhez, mi lesz, ha eltűnnek az életünkből? Magukkal viszik lényünk egy darabkáját?
Elengedni békében, aki menni készülődik, erőt kívánó tudás. Vagy tett? Ki tudja. De elviselni, hogy üres az ágy, hogy nem tudod már felültetni... Hogy nem kell senkinek a tálcán a kávé. (...) Hirtelen szabad vagy. Most már csak ezt kell elviselni. Ezt a rád zuhanó, nagy, üres szabadságot.
Nem szabad elszalasztanod valaki fontosat a félelmeid meg az ócska kis büszkeséged miatt.
Ha elveszítjük azt, akit szeretünk, lelkünkben csak a sebhely krátere marad, a szenvedés.
Nem múlik el semmi - csak attól aki gyenge elhagyni azt ami széthullt Semmi se vész el - csak az veszti el mindenét aki görcsösen fogja kezében azt ami nincs.
Facebook
Pinterest