Idézetek a veszteségről
Mennyire lehet egy élet bizonyos, biztonságos, ha egy ilyen apróságtól, mint egy kifakult rongyszőnyeg eltűnése, az ember úgy érzi, minden szétesett, elveszítette irányát, minden szomorú lett és félelmetes?
A körülmények arra hivatottak, hogy leláncoljanak vagy csak arra kíváncsiak, hajlandóak vagyunk-e viselni a láncokat? És melyik béklyót kell viselni és melyiket nem? Reménytelen kérdések, amelyekre soha nem válaszol senki. Vagy ha megteszi, hát nem hiszünk neki. Ezért sorra elszalasztjuk a pillanatokat, melyek a megoldásokat tálcán kínálják. Folyton elszalasztjuk őket, mert nem hiszünk eléggé. És az élet hálója, melynek csomói mentén egyre haladunk, egyszer csak a véget ér. Ott fogunk állni a szélén, és csodálkozunk, hogy hol vagyunk, és hol lehettünk volna. Akkor majd rájövünk, hogy ez az igazi csalódás, amikor megértjük a finom összefüggéseket és az elszalasztott pillanatokat. Amikor a végére értünk és végre értünk.
A háborúk nem csupán az emberiséget pusztítják, hanem a tökéletesen ártatlan kívülállókat is, a másfajta élőlényeket, akik megosztják velünk ezt a bolygót.
Vannak dolgok, amiket nem kaphatsz vissza, függetlenül attól, mennyire küzdesz értük.
Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak a hegyek magasságán, a tenger óriás hullámain, a folyók hosszú kanyarulatain, az óceánok mérhetetlen kiterjedésén, a csillagok mozgásán az égen, és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett.
Aki mindig meg akar felelni mások elvárásainak, az lemondott arról a lehetőségről, hogy önmagáért szeressék.
Amit nem félünk elveszíteni, azt sohse bírtuk, és bírni nem kívántuk.
Az őrület ellenérvei lágy, susogó hanggal zuhannak a semmibe. (...) Néha az ember tényleg hallja, ahogyan a dolgok eltűnnek, nem igaz? Van, amelyik lehullik, szintről szintre egyre lejjebb zuhan, és csak egy lyuk marad utána, amin keresztül az ember lenézhet a mélybe. Vagy ha nem vigyáz, maga is belepottyanhat.
Az emberek azt hiszik, hogy tudják, mi az élet, de a legtöbben csak tétlenül nézik, ahogy elmúlik.
Az olyan emberek, akik félnek valami ostobaságot megpróbálni, sosem jutnak messzire.
Soha többé nem engedtem meg magamnak, hogy annyira szeressek valakit, hogy elvesztése fájjon.
Ha elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek.
Ha elég veszteség ért, idővel a múlt azzá lesz, ami a jövő volt kezdetben: kéklő messzeség, amelybe álmodozva belefeledkezhetünk, látóhatár, amely mögött bármikor lehetséges a reményfutam, s ahol, hiába múlt el minden, egyszerűen mindig megmaradt a talányos remény.
Az élet minőségét nemcsak az határozza meg, hogy mit értünk el, hanem az is, hogy miről mondtunk le.
Az ember nem dagonyázhat a múltban, (...) mert annak örök stagnálás lesz a vége.
Facebook
Pinterest