Idézetek a veszteségről
Érezzük a fájdalmat, de nem a fájdalmatlanságot; érezzük a gondot, de nem a gondtalanságot, a félelmet, de nem a biztosságot. Az élet három legnagyobb javát: az egészséget, fiatalságot és szabadságot, ezért nem is érezzük, ameddig birtokukban vagyunk, hanem csak miután elvesztettük... Hogy éltünk néhány napja boldog volt, csak akkor vesszük észre, miután boldogtalan napoknak adtak helyet.
Jobban tesszük, ha az életben hozzászokunk a veszteségekhez. Így sok szomorúságtól kímélhetjük meg magunkat.
Most pedig megtanítalak szeretni, ezek voltak az utolsó szavai.
A szemét minden élő rendszer természetes velejárója. Mindannyian vásárolunk és dobunk ki dolgokat. Végül minden és mindenki élete véget ér.
Egy mozgássérült férfi jött szembe mankókkal. Minden lépésnél összerándult. (...) Előttem nyitva állt minden lehetőség, de nem használtam ki. Ez a férfi viszont, akinek meg kellett küzdenie a fogyatékosságával, mégis ura volt saját életének. Arckifejezését elnézve ráadásul elégedettnek is tűnt. Szégyelltem magam a hálátlanságomért, miközben utánanéztem. Gyűlöltem magam.
A képre meredtem és fiatalkori boldog énemet szemléltem. Igazából ez volt életem csúcspontja, tizenhat évesen. Sajnos ezt akkoriban senki sem mondta nekem, ezért még csak ki sem tudtam élvezni.
Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami.
Mi, emberek alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég idő ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Aztán történik valami, és hirtelen ott állunk, és olyan szavakra gondolunk, mint a ha.
Aki alól kicsúszik a lét, a szerelem, az út, az a vigasztalan úr lesz hirtelen a föld leggazdagabbja. (...) Csak az igazi, átérezhető és birtokolható, amit végleg elvesztettünk. A Vesztesek klubja. Ez a világ legmódosabb társasága.
Csak akkor kezdtem élni, amikor rájöttem, hogy meghalok.
Nagy hiba, ha egy uralkodó semmiségekkel vesződik, és nem látja a fától az erdőt.
Van, ami nem hozható vissza, mert elmúlt, majd akkor bánod, amikor már nem tehetsz semmit.
Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned.
Nem ritka az olyan ember, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni.
Néha az embernek muszáj mindent elveszítenie, hogy továbbléphessen, és az új dolgokat csak érdekesebbé teszi a veszteség fájdalma.
Facebook
Pinterest