Idézetek a veszteségről
Nem az a legrosszabb dolog, ami megtörténhet az emberrel, hogy elveszti az életét. (...) Hanem amikor azt veszti el, amiért él.
Furcsa, nem igaz? Az ember élete annyi máséhoz kapcsolódik, és ha egyszer nincs, szörnyű űrt hagy maga után.
Megtanultam már rég, hogy elveszteni valakit nem csak egy lehetőség, hanem elkerülhetetlen.
Azok, akik igazán számítanak, velünk maradnak, és életünk leghétköznapibb perceiben kísértenek bennünket.
Vannak olyan tárgyak, amelyek olyan régóta vesznek körül, hogy szinte már fel sem tűnik a jelenlétük. Amikor elveszítjük őket, akkor jövünk rá, hogy mennyire nem ismertük, és mennyi apró tulajdonságuk kerülte el a figyelmünket.
Nehéz a veszteség. Sosem múlik el, mindig veled marad, mint egy halvány árnyék, egyes napokon sűrűbb, másokon ritkább.
Az a baj, hogy ha az ember nem kockáztat semmit, még többet kockáztat.
Azon gondolkodott, hogy mi lett volna belőle, ha nem hátra indul el, hanem, hanem előre.
Egy férfi életében eljön a pillanat, amikor megbánással tekint vissza élete egy pontjára - egy napra, egy döntésre, egy helyzetre, amikor habozott cselekedni -, amikor hagyott elillanni egy értékes lehetőséget. A megbánás meddő fogyatékosság. A múltat nem élhetjük újra.
Néha azok a dolgok, amikbe kapaszkodunk, közel sem olyan fontosak, mint amiket elengedünk.
Sok idős ember mondja, hogy csak egyvalamit sajnál: azt, hogy fiatalon egy pillanatra sem tudott leállni, és csak most tanulgatja, hogyan kell élvezni az életet.
Tanuld meg, hogy saját bukásodból is győzelmet csinálj, ahogyan a nap is néha teljes ragyogásában felhő mögé bújik, hogy ne lássuk letűntét, és bizonytalanságban legyünk, vajon lement-e vagy sem.
Jó kislány voltam - hűséges és őszinte, keményen dolgoztam, sok időt és energiát fektettem abba, hogy biztonságos jövőt építsek fel magamnak. Távol maradtam a bajtól, belenőttem a csiszolt, tökéletes lány szerepébe, amilyennek a szüleim akartak látni, hogy sikeres nő legyen belőlem... egy dologra nem jutott sosem időm: hogy olyan legyek, amilyennek valójában éreztem magam.
Mindent elveszítünk. Kulcsainkat, iratainkat, karóránkat, a pókerjátszmát, egy pert, vissza nem térő alkalmat. De akár az idődet is vesztegetheted, sőt a fejedet is elveszítheted. Elveszni - az egészen más. Ott rólad van szó, a szívedről, arról, akit szeretsz vagy szerettél. (...) Észre sem veszed, amikor egy nap bizonyos dolgok hirtelen másnak adják át a helyüket. Azt sem tudni, hogyan történt.
A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tűzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bűnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyűkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.
Facebook
Pinterest