Idézetek a veszteségről
A legsötétebb az az ablak, amelyik egykor világított.
Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni. Semmi. Semmi baj.
Az örömnek ezek a rég elmúlt pillanatai olyan mélyre kúsztak bennem, hogy csak most, évekkel később, a teljes magányban voltam képes újra megtalálni őket.
Az ember azt bánja inkább, amit elmulasztott megtenni, és nem azt, amit megtett.
Amit a legjobban sajnálunk az életben, az nem a sok bűn, amit elkövettünk, hanem a sok lehetőség, amit elszalasztottunk, hogy valaki más legyen belőlünk, mint akivé váltunk.
Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét.
A veszteségek életünk részei, egyetemes, elkerülhetetlen állandók. És szükségesek is, mert általuk fejlődünk. Voltaképpen a veszteségek és a velük kapcsolatos magatartásunk által vagyunk azok, akik vagyunk.
Minden fajnak, amelytől elveszik a gyermekeit, a szívét ölik meg, s az élni akarását pusztítják el.
Ha elveszitjük az egyik szemünket, annál élesebben látunk a másikon. Ha levágják az egyik kezünket, annak ereje is a másikba költözik. És ha elhomályosul agyunknak ama része, mellyel a földi dolgokat szemléljük és értelmezzük, annál nagyobb világosság gyullad abban a másik részében.
Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt.
Amikor biztosak vagyunk benne, hogy valamit örökre elveszítettünk, az a valami végül ránk talál.
Egy ács felépíthet egy házat, felépíthet egy falut, de még a legügyesebb ács sem építhet fel egymaga egy egész várost. A tengerész átkel az óceánon, távoli földeket ismer meg, jeges partokra lép ki (...). De még a leghíresebb kapitány sem képes bejárni minden szigetet, áthajózni minden tengeren. A tehetségtelen, lusta ember panaszkodik, hogy elment mellette az élet... fiatalon nehéz gyerekkorára panaszkodik, érett korában nehéz ifjúságára, öregen pedig szomorú felnőttkorára. De te mire panaszkodsz (...)? Száz élet kellene? Ezer? Millió?
Szergej Vasziljevics Lukjanyenko
Az élet az álmokról, a reményről és a bátorságról szól. Bátorság kell ahhoz, hogy talpra álljunk és továbbmenjünk akkor is, ha elveszítjük a szeretteinket.
Láncon játszod a boldogságot, sok-sok álmod ellopták. Kérded búsan: merre, hol van, a szótlan-józan szabadság? Kőbe, vasba zárva, árva lelked, fázva vár.
Árnyékok mélyén, az időknek végén, egy árnyék egy naplót vezet. Dátumok, számok és tények, és álmok, ennyivé lesz mindened.
Facebook
Pinterest