Idézetek a veszteségről
Néha nem is tűnik fel, mennyire erős a szeretet, csak akkor, amikor érezhető a hiánya.
Gyászolni, amit elvesztettél, pazarlás. Talán jobb, ha arra koncentrálsz, amid van.
Minden seb után marad forradás.
Nincs rosszabb annál, amikor valaki, akinek szeretnie kellett volna bennünket, csak úgy elmegy.
Nem tudjuk, mit veszíthetünk, amíg el nem veszítjük.
A veszteség tudatosíthatja saját létezésünket.
Ne félj az elengedéstől: koncentrálj a hasznokra, ami abból fog származni, hogy kevesebbel is megelégszel!
Nem a hiány okoz fájdalmat. Hanem az érzelem, a szeretet. Ha nem létezne érzelem, nem létezne szeretet, akkor a veszteség nem járna fájdalommal. Alapjában jó és szép a hiány okozta fájdalom is, mert abból ered, ami értelmet ad az életnek.
Léteznek olyan hiányok, amelyek sosem múlnak el, és amelyeket nem lehet semmiféle munkával elmulasztani. Nem is kell. Ezek a hiányok tesznek azzá, aki vagy.
A veszteség egyben nagyon nagy lehetőség is.
Amikor nagy veszteség ér minket és nincs elég muníciónk megbirkózni vele, akkor új eszközök után kell néznünk, új elemekkel kell bővítenünk a személyiségünket, kereső emberekké kell válnunk, mert azok a módszerek, amik eddig működtek, most nem működnek. Mérlegre kerül, amit addig hittünk, gondoltunk, újra meg kell gyúrnunk, rá kell néznünk messziről saját magunkra. Szükségszerűen átrendeződnek a dolgok.
Korábban a rómaiak beérték azzal, hogy gyakorolják az erényt; amikor elkezdték tanulmányozni, minden elveszett.
Más elveszíteni valamit, amiről tudjuk, hogy a mienk, és más elveszíteni azt, amiről nemrég tudtuk meg, hogy ilyen is van nekünk. Az egyik csak bosszúság, a másik viszont igazi veszteség.
A nyelv vagy toll minden szomorú szava közül a legszomorúbbak ezek: "lehetett volna!"
A "szívem"! Vajon számít még egyáltalán bármit ez a szánalmas szerv? Mozdulatlanul csüng a bordáim mögött, nem pumpál vért, értelmetlen a léte... mégis olyan, mintha a szívem hideg kamrájából származna minden érzésem. Az a néma bánat, az a homályos vágyakozás, a ritkán felvillanó öröm. Tócsába gyűlik minden a mellkasom közepén, onnan szivárognak ki: hígak és haloványak, de igaziak.
Facebook
Pinterest